Fejér megye történelme napjainkig
Fejér megye területe már az ősidőktől kezdve lakott volt, térségeket összekötő köztes elhelyezkedése, a Duna vízi útja folytán mindig is vonzotta a Kárpát-medencét érintő népmozgalmak csoportjait, erről a régészeti lelőhelyek gazdagsága is tanúskodik. Az őskőkorszakot a Sárrét, a Csákvári-barlang, a nadapi kőbánya, Dunapentele leletei jellemzik, a neolitikus települések jellegzetes példájául a dunántúli vonaldíszes kultúrához sorolható bicskei telep hozható. A bronzkori népesség (vatyai kultúra) nagy lélekszámú telepeket, földvárakat hozott létre (Adony, Sárbogárd, Dunaújváros, Pákozdvár), a késő bronzkori urnamezős kultúra, váli lelőhelyéről kapta a nevét: váli kultúra. A korai vaskorban a terület feletti hatalmat a nyugatról érkező népesség vette át, központjaikat megerősített földvárak jelzik (Fehérvárcsurgó: Várhegy). A megye területén az első etnikailag megfogható művelődési kört a vaskori kelták képviselték, az eraviszkusz törzset érte el az i. sz. 1. században a római hódítás, a megye mai területe Pannónia provincia része lett, a Duna vonalával, s az azt övező limes táboraival (Vetus Salina, Intercisa, Annamatia) a tartomány keleti határa. Az útcsomópontokban jelentős városok alakultak ki: Floriana (Csákvár), Osones (Bodajk), Gorsium (Tác). A rómaiak után a terület egyesítése tartósan az avaroknak sikerült, nyugati részfejedelemségük központja a megye déli részén alakult ki. Birodalmuk hanyatlása után a gyérülő falvakat a IX. század végén helyben találta a magyar honfoglalás.
A megye területét a honfoglaló magyarság 895 - 900 körül szállta meg, mely központi fekvése miatt a fejedelmi törzs szálláshelye lett. Központjául Fehérvárt választva Géza fejedelem a Sárrét mocsarai fölött erődített szálláshelyet épített ki, mely az államalapítás után, I. István alatt a területi alapon szerveződő királyi vármegye székhelyévé vált, a középkori magyar állam szervezetében kiemelkedő szerepet töltött be: az uralkodók koronázási és temetkezési helye a XVI. század közepéig. Fejér vármegye oklevélben elsőként 1009-ben fordul elő, alispánját 1108-tól említik. A török hódoltság előtt a megye területe magába foglalta a Duna - Tisza közén elhelyezkedő Solt-szék területét is.
A királyi vármegye a XIV. század közepétől nemesi vármegyévé alakul át, 1333-ban találkozhatunk először a megye alispánjával és szolgabíráival, akik a hatalom központi területi képviseletén túl a nemesi közösség képviselőivé válnak. Solt-széknek a Duna két partjának eltérő történeti fejlődéséből magyarázható önállósodása már a XIV. században megkezdődött, elszakadása a török hódítással következett be. A megye területére a honfoglaló magyarság mellé a XIV. századig a területi autonómiát élvező besenyők (a Sárvíz mellékére) és a XV. században Hantos központtal kapitánysággá szerveződő kunok települtek.
A megye településeinek, népeinek történetében az 1543 és 1688 közti török uralom törést okozott. Székesfehérvár elfoglalása után a megyehatóság nyugatra menekült, s bár a XVI. században még működik a megyei igazgatás, a XVII. század folyamán Veszprém és Komárom megyéhez kerülnek a velük szomszédos Fejér megyei területek. A török közigazgatás három szandzsáksága fedi le az egykori megye területét (a budai, székesfehérvári és simontornyai). A megye nyugati része a palotai váruradalom részévé vált, az északi területek Tata és Gesztes várak kapitányaitól függtek. A török hódoltság id?szaka a népesség csökkenését, falvak és anyagi javak pusztulását hozza.
A felszabadulás után 1692-ben szervezik újjá a vármegye közigazgatását. Székesfehérvár 1703-ban nyeri vissza szabad királyi városi rangját és jogait. A Batthyány és Zichy család visszakapta régi birtokait, a Hochburg és Heister család jelent?s területek megvásárolására szerzett el?jogot. A megfogyatkozott lakosság helyére magyar, német és szlovák telepesek érkeztek a XVII. század folyamán. Az etnikailag vegyes lakosságban a magyar népesség dominált. A megye újjáépítése csak a szatmári béke után (1711) indulhatott meg, a belterjes gazdálkodás alakulását az elnéptelenedett területeken a külterjes legeltetésre alapuló nagybirtok késleltette, igazi agrárkultúra a telepesek munkája nyomán a XVIII. század végére alakult ki. A benépesülő megyét 1767-ben már három járásra osztották (Sármelléki, Csákvári és Bicskei), a kialakuló kereskedelmi, gazdasági központokból 16 mez?városi rangra emelkedett, közülük a jelentősebbek: Mór, Bodajk, Csákvár, Bicske, Dunapentele, Ercsi, Adony, Lovasberény, Káloz, Martonvásár, Sárbogárd.
A nagybirtokos nemesség mellett a megyei közéletben és a közigazgatás ellátásában jelentős szerep jutott a birtokos köznemességnek, amely a reformkor során a haladó eszmék támogatója lett.
Naevius in manibus
 Az 1832-36. évi diétán Fejér megye követei a hagyományos, addig érvényben levő törvények alapján álltak, mivel a nemesi közgyűlés azt a konzervatív utasítást adta nekik, hogy az ősi alkotmányhoz ragaszkodjanak. A követek szerint a Fejér megyei paraszt még nem érett meg az önállóságra, így a birtokjogot amelyet csak a nemesség élvez, megadni nekik nem lehet.
A főispáni tisztséget 1825-1845 között Cziráky Antal töltötte be, majd Zichy Ödön három éves adminisztrátori időszaka után, 1848. április 26-án id. Pázmándy Dénes lett főispán, aki a nemzeti átalakulás Fejér megyei képviseletét hűséggel vezette.
Az 1848-as harcok során Fejér megye beleesett a horvát csapatok felvonulási útvonalában, így a védelmi harcok megszervezésének tanúja volt a város. A 16 ezer fős honvéd hadtestet szeptember 25-én kivonták, másnap Jellasics seregével bevonult Székesfehérvárra, majd szeptember 29-én Buda felé indult csapatával, de Pákozd és Sukoró között a magyar honvédsereg feltartóztatta és szétzilálta.
1849. január 17-én megérkezett Gyulai Gál Endre az újonnan kinevezett megyei biztos, aki a polgári ügyek viteléért volt felelős, a császári hatalom azonban április 25-én összeomlott, az osztrák csapatok kivonultak a megyéből. Április 26-án a forradalmi kormány megbízottja, Batthyány István lett a megye kormánybiztosa.
A szabadságharc leverése után, az önkényuralom másfél évtizede alatt a tőkés társadalom fejlődése jelentősen előrehaladt. A polgári viszonyoknak megfelelően szervezték meg a megyei adminisztrációt. A korábbi járási beosztás helyett újat alkottak: Székesfehérvár, Hercegfalva, Sárbogárd, Vál, Mór, Adony székhelyekkel.
Az 1869-ben történt összeírás idején 17 mezőváros 1 szabad királyi város, 72 falu, 15 községesített puszta, és 273 major volt Fejér megyében.
A kiegyezés (1867) új politikai helyzetet hozott létre, a politika több mint másfél évtized után újra a vármegyei élet meghatározója lett. A megye választókerületeiben általában a nagybirtok és középbirtokos politikai erők csaptak össze a mandátumokért. 1866 és 1905 között a konzervatív politikát való nagybirtokosok a kormánypárt, a középbirtokosok pedig az ellenzék védelmében léptek fel. A nagybirtok hazájának ismert megyei törvényhatóságban a főispán, a kormány megbízottjaként a mágnás csoportból került ki, míg a vármegyei hatalmat az önkormányzat feje, az alispán gyakorolta.
 Az Osztrák-Magyar Monarchia szétesését követően a megye északi területe 1919. augusztus 7-től október 12-ig román katonai megszállás alá került, majd miután október 7-én kivonták őket többek között Székesfehérvárról, bevonult a városba tiszti különítménye élén Horthy Miklós. Székesfehérváron egy hónapig összpontosult a polgári restauráció fegyveres ereje, a fővezérség, itt székelt a dunántúli kormánybiztosság. A két világháború közötti évtizedeket ismét a mágnás körök uralmi dominanciája határozta meg. Az 1930-as évek második felében a társadalom politikai orientációja a modern jobboldal felé tolódott. A kormánypárt azonban meg tudta akadályozni, hogy az 1939. évi választások során nyilas párti programmal, képviselő szerezzen mandátumot a választókerületekben.
1944. március 19-én Székesfehérváron motorizált német alakulatok jelentek meg, s elfoglalták - tűzharc nélkül - a katonai létesítményeket. A Fejér megyei főispánt, Jankovich Miklóst eltávolították, s ez új megyei vezető teljesen kiszolgáltatta a megyét a háborús érdekeknek.
A megye 1944. december 2-től 1945. március 22-ig súlyos harcok színhelye Székesfehérvár első évben 1944. december 23-án került a szovjet csapatok kezébe, majd miután 1945. január 22-én visszafoglalták a német-magyar egységek, 1945. március 22-én végleg a szovjeteké lett.
A világháborút követő években a Nemzeti Függetlenségi Frontba tömörült pártok között az 1944 előtt legális történelmi múlttal rendelkező Kisgazdapártnak volt tömegbázisa. Az ezt követően kiépült pártállamnak az 1956-os forradalom előtti változatát, az országos mozgalom elsöpörte. A szovjet katonai beavatkozás Székesfehérváron november 4-én, Dunaújvárosban (Sztálinvárosban) november 7-én törte meg a hősies ellenállást.
Térségünkben az 1960-as évek elejétől megindult a gazdasági, főleg ipari fejlesztés, a lakosság életszínvonalára pozitív hatással volt.
 Az 1989-90. évi politikai rendszerváltásban az újjászerveződő és újonnan alakuló csoportoknak, polgári ellenzéki pártoknak, egyesületeknek volt szerepük. 1989-ben a Kisgazda-, az SZDP, az MDF, az SzDSz, a Nemzeti Parasztpárt, a KNDP megyei szervezetei szereztek érdemeket, majd a pártállami struktúra lebontásában a FIDESZ-szel bővült polgári ellenzéki törekvések vettek részt.
Fejér megyének ma két megyei jogú városa, hét (7) városa és 98 községe van. A megye területe 4359 km2, lakossága 429 000 fő. |
